Olyan érzésem van napok óta, hogy írni kellene valamit...hiszen itt az ünnep, ami szívemnek mindig is kedves volt. Nincsenek emlékeim róla, hiszen gyerekkoromban nem volt hivatalos ünnep. Nem volt iskolaszünet és nem készültünk műsorral. A magyar és történelem órákon tanultuk az akkori eseményeket. Nem volt kokárdánk és nem volt magyar zászló az utcákon. Mégis...mégis ...valami ismerős érzés zengett bennem, mikor azt mesélték, hogy hogyan fogott össze a nép és hogy állt ki pár ember beszélni hozzájuk. Pár ember, akiket a sors a helyükre szólított és a Sors szólítása biztos és eltéveszthetetlen. Mert "sehonnai bitang ember"...nem, ez nem ítélet, ez tény: aki a sorsát nem vállalja, sehonnai, mert céltalanul és gyökértelenül lebeg az életében. Neki a rossz. Aki meghallja a hívást és követi azt, megtalálja helyét és útját és járja derüben és belső békében. Akkor is, ha éppen csatát vezényel vagy éppen elesik abban a csatában. Vannak csaták, amit életigenlő asszonyként is érzem: meg kell vívni. Ott és akkor fegyverrel vívták, mert szóval nem ment. A félelem és a szeretet nem férnek meg és a hatalom féltése az egyik legnagyobb félelem. És a haza szeretete megmozdította az embereket, hogy tegyenek valamit, mert nagy a nyomás és nagy a vágy valami felé...amit olyan nehéz megfogni...szabadság. Nem tudom, lelkem hol járhatott akkori útján.
Iskolás koromban elszavaltuk a Nemzeti dalt, amit csak Talpramagyarnak neveztünk. Egyszerűen csak az osztályban. Mégis...olyan büszke volt, aki szavalhatta! És ez nem kötelező ünnep volt, amikor az arra illetékesek már hetekkel előre készülnek valami "ünnepire", csak éppen a lelkük nincs ünnepben, mert kötelezően ünnepi beszédet írni elég nehézkes lehet. DE lehet. Elővenni a fordulatokat és a bevált kliséket. Hogy tudtuk fejből a régi május elsejei beszédeket, nyugodtan lehetett aludni rajtuk, tudtuk mikor kell tapsolni.
Isten ne adja, hogy minden ünnepünk tapsraébredős legyen. Mert akkor hagyjuk az egészet! Ne akarjon szólni az, akinek nincs ünnepben a lelke, mert azt se tudja, mit ünnepel.
Először felnőtten tűztem ki kokárdát. Addig is volt egy nemzeti színű szalagom, amit a tolltartóm belsejébe varrtam. Másoknak is volt, gimiben. Itt, ott, amott, jó volt ránézni, de milyen jó. Nem raktuk ki hivalkodva a mellünkre, hiszen nem akartunk pukkasztani senkit viselésével.
A nemzeti jelképek nem pukkasztásra és harag gerjesztésre hivatottak, hanem összehívni azokat, akikben valami közös és ennek az alapja a szeretet: A nyelv, a föld, a hagyományok...magam sem tudom, minek az ősi szeretete...de ez a szeretet összeköt és nem választ el népektől. Csak az viselje a mellén, aki így érzi...mert különben nem oda való, a szíve fölé.
Nagyon szeretem a huszárokat. Gyorsabban dobog a szívem, ha meghallom a 48-as indulókat és Kisfiam 5 hónaposan csak akkor volt hajlandó sapkát venni, ha a Klapka indulót dúdoltam neki. Honnan jutott éppen az az eszembe? Fogalmam sincs. A gyerek elhallgatott (üvöltött addig) és döbbenten nézett, majd elmosolyodott és mint a halacska szökdécselni kezdett az ágyon. Mindig kimentünk, ha a környéken koszorúzás volt. Most nem akar. És nem megyek vele. NEM kell kötelező ünnep és kötelező egy napig tartó hazaszeretet!
Én megyek. Van kokárdám...kaptam.
Megyek, hogy elénekelhessem a Kossuth nótát. A beszéd nem nagyon érdekel, ha olyan hangzik el, majd úgyis felkapom a fejemet. Megyek, hogy kicsit, ezen a napon együtt lehessek emberekkel, akik ünnepelnek...elmegyek és bízom benne, nem járok vele úgy, mint az Éjféli misével, ahol csak a fényesre glancolt egynapos keresztény szeretet találtam. Megyek. Mert bennem fényes mindig...ma csak annyi, hogy emlékezem, azokra, akik ott és akkor megtették, ami lelkük szerint megtehető volt. És elhitték: lehet! Lehet nekünk, magyaroknak fényes az élet. Fénnyel teli. Tiszta és szeretetteli. Talán katona voltam? Tavaly leírtam a 13 katona üzenetét, most ide is beteszem. Fogadjátok szeretettel!
Esik eső karikára Aki nem fázik, az állja. Húzd össze a köpenyedet, hallgasd hát az Üzenetet ...szólít a Magyar Szabadság, szólít a Haza.
Október 6, Ott hajnalban, tizenhárom szív még dobban. Estére már hűlt tetemek. Velem most Neked üzennek: Kell-e a magyar szabadság? Kell-e a Haza?
Mi Aradi tizenhárom, átszólunk a múlt homályon. Nem kérjük a mű-könnyeket, gyászkoszorús beszédeket: Kell-e a neked a szabadság? Kell-e a Haza?
Kossuth Lajos azt üzente...hová tűnt a regimentje? Eltűnhetett, ha elhiszed, szükségtelen bármi hited: Minek neked a szabadság? Mi is a Haza?
Szabadságod olcsó álom, kóborolhatsz száz határon. Ahol akarsz megtelepedsz, egyen-ágyad jól megveted. Hiszen itt van a szabadság...hová mennék haza?
A szabadság furcsa szerzet, a börtönünkben is megélhet. Ha a szíved szabad marad, nem adtad még olcsón magad. Ott van benned a szabadság. Várja a Haza.
Rád is vár már a bitófa...sok gúny-szóból megácsolva. Örülj magyar hogyha ehetsz, térképen még rajta lehetsz. Honnan veszed, hogy szabadság? Kié a haza?
Kossuth Lajos azt üzente...sok sok szív a regimentje. Amelyik szív el nem hiszi, úgy jó a magyar, ha kicsi. Hited a magyar szabadság, hited a haza.
